A pia, mely egykoron teljességgel megőrjítette Angliát és most újra reneszánszát éli. A pia, mely országos utcai zavargásokhoz vezetett. A pia, mely még a demográfiai mutatókra is hatással tudott lenni. Gintörténelem.
A gin alapja valamilyen - általában gabonából készült - semleges ízű finomszesz, amelyet a közönséges boróka tobozbogyójával vagy annak kivonatával, illetve még más gyógynövényekkel, fűszerekkel ízesítenek, alkoholtartalma pedig legalább 37,5 % V/V az Európai Unióban. Legnépszerűbb fajtája a London gin, melynek kiváló minőségű alapszeszből kell állnia, az ízesítést pedig desztillációval és csak valódi fűszerek felhasználásával lehet elvégezni.
Története valamikor a 16. század környékén kezdődött a hollandiai Leidenben, méghozzá Franciscus Sylvius tudósnak köszönhetően, aki egy epe- és vesebántalmakra ható készítményt állított elő malátapárlatból, valamint gyógy- és fűszernövényekből (pl.: boróka, ánizs, fűszerkömény, koriander), mely a francia geniévre (erről bővebben itt) nevet kapta meg (jelentése: boróka). Ebből alakult ki később a gin elnevezés.
Francisus Sylvius, a feltaláló
Szélesebb körű elterjedése az angoloknak köszönhető, akik a németalföldi szabadságharc során találkoztak az itallal és egyúttal kitalálták a dutch courage, vagyis a holland bátorság elnevezést, utalva a részeg emberek bátorságára. Főként akkor szabadult el a pokol a szigetlakóknál, amikor III. Vilmos angol király (aki amúgy hollandiai helytartó is volt egyben) engedélyezte a gin házi lepárlását (illetve nagy összegű vámot rótt ki a külföldi italokra), ami melegágya volt a rossz minőségű gabona felhasználásának és persze a ginfogyasztás elképesztő növekedésének (a 15 000 italmérő hely több mint fele kifejezetten a ginre specializálódott gin house volt). Nem véletlenül szokták erre a korszakra a gin craze, vagyis a gin őrület kifejezést használni. Olykor egészen elképesztő mélységekbe süllyedt a párlatok nívója, a borókát például sokszor a mérgező terpentinnel helyettesítették.
III. Vilmos, az elterjesztő
Az egyre fokozódó problémákat csak tetézte az 1736-ban hatályba lépett gin törvény, mely nagy mértékű adót vetett ki a ginkereskedelemre. Mindez utcai zavargásokhoz vezetett és illegális lepárlók tömkelege jött létre (1740 körül a hatszázezres Londonban már 17 000 gin house üzemelt). A jogszabály persze nem volt hosszú életű, folyamatos adócsökkentés után 1742-ben el is törölték (az 1751-es gin törvény már sikeresebbnek bizonyult, hiszen az előállítását és a terjesztését csak a lepárlók és a kiskereskedők számára engedélyezte). A fentiek miatt a gint számos társadalmi és egészségügyi probléma kialakulásáért okolták, sokan felelőssé tették a londoni halálozási arány növekedéséért. Ezzel szemben például a sör megítélése pozitív maradt, ez az úriemberek kiváltságának számított, míg a gin inkább a renitensek italának minősült. A differenciát remekül érzékeltetik William Hoghart festőművész 1751-ben készített képei, a Sör utca és a Gin-köz:
William Hoghart: Sör utca
William Hoghart: Gin-köz
Vannak egyébiránt olyan vélemények, miszerint a festmények által bemutatott szociális kép kissé túlzás, csupán az arisztokraták és a sörfőzők által gerjesztett antigin propaganda termékei. Mindenesetre a kor emléke még ma is él az angol nyelvben, például a lecsúszott bárokat gin malomnak (gin mill) vagy ginlebujnak (gin joint) hívják, az ittas emberre a gináztatta (gin soaked), magára a ginre pedig az anyaszomorító (mother’s ruin) terminológiát használják. Az mondjuk biztos, hogy elképesztő mennyiségben vedelték az angolok a gint, 1743-ban 10 legurított liter jutott minden emberre.
A gin persze nem maradt örökre ilyen lesajnált státuszban, a lepárlási és szűrési technológiák fejlődése nagyban hozzájárult a gazdagabb aromákkal rendelkező, tisztább és szárazabb pia létrejöttéhez a 19. század elején. Ennek megfelelően a gin a felsőbb társadalmi rétegek kedvelt italává vált és létrejöttek a színvonalhoz igazodó értékesítő helyek, a központi helyeken fekvő, csicsás gin palaceok (a külvárosi részeken pedig a kisebb és visszafogottabb gin shopok).
Gin palace Londonban
Az 1900-as években aztán újra rájárt a rúd a ginre, az abszint ellen kampányolók az ürömfű mellett kikezdték a borókát is: lassú, egészségromboló hatást tulajdonítottak neki. A tengerentúlon meg az amerikai szesztilalom vágott oda a ginnek, ekkoriban terjedt el ugyanis a hírhedt bathtub gin (fürdőkádas gin), amit az emberi fogyasztásra alkalmatlan denaturált szesz méregtelenítésével állítottak elő. A folyamat persze gyakran eléggé felületesre sikeredett…
A közelmúlt piaci statisztikái szerint a prémium ginek fogyasztása emelkedő tendenciát mutat és abszolút helyt áll a nagy tradicionális szeszes italok között, amiben a kevert italok népszerűsége mellett valószínűleg közrejátszanak az utóbbi időben megjelenő új márkák termékei, a régi márkák innovációi, valamint a reneszánszukat élő gin palaceok és gin shopok működése is. A helyzetet jól érzékelteti, hogy idén Magyarországon is megnyílt az első ginre specializálódott tematikus bár.
A különböző ginek összesen négy fajtára oszthatóak: az édesebb vonalat képviselő Old Tomra, a nagyon borókás és száraz London Dryra, a kizárólag Plymouth városában készíthető Plymouthra, valamint az újvonalas New Age ginekre.
Ha tesztett a poszt, akkor csatlakozz a Koktél Blog Facebook-oldalához!
